Napra pontosan tíz éve történt, hogy eltávozott közülünk.
A BAJNOK. Így csupa nagybetűvel.
Gyermekkoromban két nagy kedvencem volt. Két autóversenyző. Egy brazil és egy magyar. Mind a ketten piros-fehér autókat vezettek, piros overálban versenyeztek. Az egyiket talán picit jobban szertettem, mert elérhetőbb, megfoghatóbb volt. Egy tüke pécsi.
Találkozhattam vele, ha édesapámnak a Kertvárosban volt dolga, mert biztos, hogy beugrottunk a műhelyükbe. Apu csak két évvel idősebb, mint Ranga László. Suhanc korukban együtt autóztak, lógtak a Széchenyi téren.
Láthattam élőben versenyezni, amiért nem kellett többet tennem, mint elkísérni aput ha a Mecsek lankáin országos bajnoki futamokat rendeztek.
A bajnoknak is köze volt ahhoz, hogy megfertőződtem és örökre elköteleztem magam a Rallye sport iránt.
Sőt! Neki volt igazán köze ahhoz, hogy komálos lettem - anélkül, hogy bármiféle fogalmam is lett volna ennek a szónak a jelentéséről -, hisz volt kinek szurkolni, volt kiért korán felkelni a harmatcseppes, hideg őszi szombat és vasárnap reggeleken.
.jpg)
A BAJNOK. Az igazi hős, a sportember, a rettenthetetlen harcos aki, soha sem adta fel.
Talán ez az üzenete a mai napnak és minden pillanatnak amikor Ranga Lászlóra emlékezünk.
Soha nem szabad feladni!
Köszönöm BAJNOK!
