Nagyon nagyon kedvelem ezt a derék angolt.
Mindig is rettenetesen gyors és kemény volt. Hatalmas nagy szíve és hihetetlen akaratereje vitte előre. Nagyon tudott küzdeni. Nem véletlen, hogy a tifosik oroszlánnak becézték.
38 évesen annyi meg annyi kudarc után elnyerte megérdemelt jutalmát: 1992-ben a Formula-1 királyává koronázták.
Majd átrándult Amerikába, hogy behúzza az IndyCar bajnoki címét. Olyan "aprócska" neveket utasított maga mögé, mint Emo Fittipaldi, Paul Tracy, Bobby Rahal;
Ma viszont 1998-ba utazunk vissza, a BTCC Donington parki állomására.
A sztori a következő:
A derék ólomlábú ekkor versenyzett először azóta, hogy 1996 elején elhagyta a lassú és számára túl szűk McLarent.
BTCC-s beugrása csupán három forduló és hat verseny erejéig tartott, de így is rengeteg emlékezetes pillanattal ajándékozta meg a szurkolókat és az utókort.
Legendás piros 5-ös rajtszámát kénytelen volt 55-re cserélni, mivel a britek akkori ifjú reménysége egy, bizonyos James Thompson birtokolta ekkor.
Mansell az első doningtoni futamot - ami egy rövid, sprint verseny volt - egy technikai hiba miatt kénytelen volt igen korán, a harmadik körben feladni. A második futamnak ezért csak a 19. rajtkockából vághatott neki.
Az időjárás a tipikus, csak a szigetországra jellemző, esős arcát mutatta a résztvevőknek. A zord körülmények viszont lehetőséget teremtettek arra, hogy Nigel megcsillogtassa kivételes tehetségét, határtalan küzdeni tudását.
Bár vezette egy ideig a versenyt, végül ötödikként zárt. Viszont ami ennél sokkal fontosabb, az az, hogy csinálta a műsort!
És én ezért szerettem! Köszi Nigei!
